in

Elvetéltem a koronavírus-járvány alatt

Azt hiszem, gratulálhatok.” – mondta az orvos, miután meglátta sugárzó arcomat.

“Azt hiszem?” – kérdeztem, óvatosan optimistán. Hét hónapig próbáltuk összehozni a férjemmel az első gyermekünket, a pozitív terhességi teszt eredményét kisebb csodának éreztük. Az orvos bólogatott, és ellátott minket információval.

Aztán vérvizsgálatra küldött a laboratóriumba. “Terhes vagyok …végre.” – mondtam a nővérnek, miközben átadtam neki az igénylőlapokat. A férjem és az orvosom mellett ő volt az első személy, akinek elmondtam. Pedig azt akartam, hogy ez az ember az anyukám legyen, akit alig egy éve vesztettem el rákban. Miközben megosztottam a nővérrel a hírt, az idő igazságtalanságán gondolkodva elsírtam magam. Kedves szavai azonban visszaidézték anyám szellemét: „Drágám, most itt az ideje, hogy pihenjen.”

A következő héten megtörtént az első ultrahang. Az orvos mindent rendben talált. Nagyon vártunk erre a megerősítésre, hisz alig vártuk, hogy elmondhassuk a jó hírt a családnak. Az anyósom 60. születésnapja volt, és arra gondoltam, nincs ennél nagyobb ajándék. Felbecsülhetetlen volt nézni, ahogy az arca örömmel felragyogott.

Márciusban, a COVID-19-robbanás szélén nyolc hetes terhes voltam, és a második ultrahangot terveztem. A technikus vizsgálta a képernyőt. Kifejezéstelen volt az arca. Miután egy örökkévalóságig hallgatott, hirtelen annyit mondott, befejeztük. Féltem rákérdezni, de végül erőt vettem magamon: „Szóval … tud nekem mutatni valamit?” “Nem, csak akkor tudok, ha van valami egyértelmű, amit láthat.” – válaszolta.Másnap reggel az orvosom felhívott. Megkérdezte, ülök-e. Rossz hírt kell közölnie. „A baba a hetedik héten halt meg. Nem volt szívverés. Sajnálom, vetélés lesz. De a jó hír az, hogy teherbe tud esni! ”. Köszönetet mondtam neki, letettem a telefont, és könnyekre fakadtam.

Magyarország is készen állt a vészhelyzetkihirdetésére, amikor az enyém beütött. A vírussal kapcsolatos hírek elárasztották a médiát, az országok bezárkóztak, mindenütt megszűntek az életjelek. Az én testem pedig még mindig azt hitte, hogy terhes, miközben a benne lévő magzat már nem élt. Lezárultak a képzeletbeli sorompók a határokon, én pedig vártam a vetélésemre.

Információkat keresgéltem a neten, ami a Covid-zajban nem volt könnyű, tanácsot kértem a hasonló sorsot elszenvedett barátoktól. Műtéti eljárást szerettem volna a magzat eltávolítására; számomra ez lett volna a legkevésbé traumatikus beavatkozás, de sajnos nem volt rá lehetőség a kórházkiürítések miatt. Ehelyett vagy várnom kellett, amíg a fizikai vetélés megkezdődik (ez hetekig eltarthatott, és bármikor megtörténhetett), vagy tablettákkal elősegíteni. A nővér empatikus és őszinte volt: „Akárhogy is dönt, az egész borzasztó. De legalább a gyógyszert ellenőrizni tudja. “A döntés gyötrelmes volt. Hallottam, hogy a tabletták súlyosbíthatják a fizikai fájdalmat, amitől nagyon félek. Ugyanakkor nem tudtam tovább elviselni azt a gondolatot, hogy egy halott babát hordozok. Csapdába estem a terhesség és a vetélés között. Szinte tetszhalott állapotba kerültem, akár az egész világ a járvány hatására.

Anyukám halála után a legnagyobb félelmem az volt, hogy nem lesz ott, amikor gyereket szülök.

Most el kell veszítenem egy babát nélküle. Amikor kórházban volt és épp kemoterápián ment keresztül, azt akarta, hogy mindennap csináljam meg a sminkjét. Ez lett a mi speciális rutinunk. Ráébredtem: az egyetlen módja a túlélésnek az az erő, amivel ő az egész életét élte, egészen a legvégéig. Az a nő volt, aki özveggyé válása után kevés pénzzel, de sok szeretettel felnevelt három sikeres gyereket. És az a nő, aki, miután diagnosztizálták nála a rákot, soha nem kérdezte: “miért pont én?”, inkább azzal viccelődött: „Nincs agytumorom, csak agyi humorom!” Anyám emlékének segítségével ástam tehát elő a bátorságot, hogy megszabadítsam a testemet az élettelen csecsemőtől. Feltettem egy élénk színű rúzst, aztán beillesztettem a tablettákat a hüvelyembe.

Hat órával később minden csupa vér volt. Rengeteg fájdalomcsillapítót szedtem be, feküdtem az ágyban, és reszkettem. Amikor felálltam, hogy kimenjek a mosdóba, az egész szoba forgott. Hánytam. Másnap reggelig oda-vissza vonszoltam magam az ágy és a fürdőszoba között, nagy vérrögökön áthaladva, amelyek a magzatot tartalmazták. Amikor másnap felébredtem, felsóhajtottam, és arra gondoltam, hogy túl vagyok rajta. De két nappal később ismét görcsölni kezdtem, és még több magzati szövet esett ki belőlem.

Ezután tényleg vége volt. Napokig sírtam, de a könnyek is elapadnak egyszer. Ahogy a testem kezdett visszatérni korábbi valóságába, lassan a világ is ébredezni kezdett. Üzenetet kaptam egy külföldi barátnőmtől. A világjárvány miatt egyedül kellett világra hoznia gyermekét, mert a férje egy másik országban rekedt. Pánikba esett, de emlékezett rá, hogy az én anyukám is egyedül szült – közben pedig vállat vont, mintha nem történne semmi különös. A barátnőm akkor vigaszt talált a történetemben. Nem voltam rá irigy: az én életemben is mindig más nők voltak azok, akik pusztító tapasztalataik megosztásával segítettek túljutni az enyémeken.

Amikor már tudtam, hogy anyukám soha nem fogja látni az unokáit, a legjobb szülői tanácsot kértem tőle, amit csak adhat. Szép volt az igaz a szájából: „Légy mindig a gyerekeid mellett.” A vetélés idején a szelleme mindvégig velem volt, fogta a kezemet, csökkentette a fájdalmamat. Ez a hihetetlen élmény cáfolhatatlan bizonyíték lett a számomra. A csecsemő elvesztésével rájöttem az anyai szeretet valódi erejére, ami meghaladja a testet, az időt, és végső soron magát a halált is

Forrás evamagazin.hu

Mit gondolsz erről? Szavazz!

Szerző: Emma

Szia, Emma vagyok a Nők Országának a szerkesztője. Örülök, hogy a cikkeimet olvasod, bízom benne, hogy minden egyes szerzeménnyel valami pluszt tudok hozzátenni a mindennapjaidhoz. Amennyiben tetszett a cikkem, oszd meg a közösségi hálózaton is, hogy mások is értesüljenek róla. További szép napot kívánok!

hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé.

Loading…

Loading…

0

Dobó Kata megmutatta Szófi lányát

Jobb egyedül, mint egy boldogtalan párkapcsolatban